Írásomban a terrorizmust mint jelentések elleni támadást közelítem meg. A kommunikáció neodurkheimi nézőpontja, ami a társadalom kollektív értékrendjének szimbolikus valóságát tekinti a média legfontosabb vonatkozási keretének, és tudatosan nem a politika, a gazdaság vagy osztályszerkezet felől olvassa a médiát, lehetővé teszi, hogy egy kevéssé vizsgált szempontból értsük meg a terrorizmus ránk gyakorolt hatását. Ezt a megközelítésmódot a modern terrorizmus két kiemelkedő eseményén próbálom meg bemutatni.                                                                         terrorizmus meghatározása – a kötelező kör            

Bár a nyugati kormányok a nemzetközi terrorizmust tartják napjaink egyik legfontosabb problémájának, a fogalomnak nincs egységes definíciója. Charles Townshend szerint ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a terrorizmus kifejezés címkézésre szolgál: az ellenfél ragasztja a támadókra, akik magukat nem szokták terroristaként definiálni. Már csak azért sem, mert a mellékjelentései közé olyan dolgok tartoznak, mint az embertelenség, a kriminalitás és a tényleges politikai támogatottság hiánya. Ebből ered az a szállóige, hogy „aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”. Townshend hozzáteszi, hogy „az 1970-es évekre a »terrorista« szó nyakló nélküli használata a fogalmat teljesen megfosztotta pontosságától és analitikai értékétől”.1 Azóta a helyzet nyilvánvalóan romlott – ha az analitikai érték elvesztése az 1970-es évekre megtörtént, akkor megfogalmazni is nehéz, hogy az utóbbi négy évben mi mindent vesztett el ez a kifejezés.

Emiatt a terrorizmussal foglalkozó tanulmányok általában a fogalom definíciójával kénytelenek kezdeni, ami – ha rendkívül rövidített formában is – most sem maradhat el.(A különböző meghatározások egymás mellé helyezése, öszszevetése, kielemzése, majd egy saját kritériumrendszer kikeverése persze ideális bölcsész foglalatosság.)