„aki az egyik oldalon terrorista, az a másikon szabadságharcos”

Az örök kérdés, ami mindannyiunkban (félve ugyan, de) fölmerül. Bűnözők, vagy szabadságharcosok a terroristák? Milyen alapon lehet félelemben tartani embercsoportokat? Van-e joga bárkinek bármilyen alapon megölni egy másik embert?

A terrorista meghatározása

A terrorista is harcosnak tekinti magát, aki közügyért küzd, irregulárisan és rejtőzködve, mint a partizán, de harci terepén nincs hadüzenet, „állami” háború, nincsenek sehol regulárisan szemben álló felek. Béke van, legalábbis a háborús események értelmében. A terrorista azonban háborút hirdet az általa „kinevezett” ellenség ellen, helyzetértelmezésének alapvonása tehát, hogy háborúnak definiálja a békét.

Definiálásának kiindulópontja, hogy semmi sem úgy van, ahogyan az emberek többsége gondolja: a látszólagos béke, a látható együttműködés és a hirdetett igazságosság mögött kibékíthetetlen ellentétek, kiáltó igazságtalanság és elfojtott vágyak vannak, amelyeket felszínre kell hozni és dominánssá kell tenni, hogy a problémák megfelelő megoldást nyerjenek, és a helyzet elviselhető legyen. A terrorista egy ilyen helyzetben hirdeti meg a saját háborúját. Magához ragadja a szuverén jogát: hadat üzen és harcba hív, vagyis kisajátítja az állam legfőbb monopóliumát. Egyrészt új ellentéteket konstituál, másrészt ezt fegyveres erőszakkal kívánja felszámolni.

Bár a nyugati kormányok a nemzetközi terrorizmust tartják napjaink egyik legfontosabb problémájának, a fogalomnak nincs egységes definíciója. Charles Townshend szerint ennek a bizonytalanságnak az az oka, hogy a terrorizmus kifejezés címkézésre szolgál: az ellenfél ragasztja a támadókra, akik magukat nem szokták terroristaként definiálni. Már csak azért sem, mert a mellékjelentései közé olyan dolgok tartoznak, mint az embertelenség, a kriminalitás és a tényleges politikai támogatottság hiánya.

Ahhoz, hogy el lehessen különíteni az erőszak többi formájától, figyelembe kell venni az elkövetők kilétét, a taktikát, az indítékokat, a célokat és az áldozatokat. Az indítéknak politikainak vagy újabban vallásinak kell lennie: ez különbözteti meg a terrorizmust a köztörvényes bűnözéstől. Az elkövetők államnál kisebb méretű szervezetek: ez különbözteti meg a hivatalos háborúkban használt terrortól. A terrort és a háborút működési logikájuk különbözteti meg. Míg a háború elsősorban kényszerítő, addig a terror hatáskeltő, míg a háború célja elsősorban a fizikai síkon való hatáskifejtés, addig a terrorizmus mentális síkon működik.

A terrorizmus

Az erőszak szabadsága

A terrorista cselekedeteknek két specifikus vonása van. Az első az erőszak szabadsága, sőt kultusza, a második az akciók szimbolikus jellege. A terrorista mozgalmak erőszakkultusza a terrorizmus alapvonása. A velük foglalkozó leírások középpontjában is a kegyetlen és véres, sok-sok ártatlan áldozatot követelő akcióik felsorolása és bemutatása áll. Ezekből is kiderül, hogy az emberiség már hosszú ideje együtt él a terrorizmussal: az elmúlt bő száz évben nemigen múlt el olyan nap, hogy a több száz terrorista szervezet egyike-másika ne követett volna el merényletet a Föld valamelyik pontján. A politikai gyilkosságok köré szerveződött mozgalom erőszakkultuszát két karakterisztikus felfogás táplálja. Az egyik szerint mindenki bűnös, aki egy bűnös rendszerben él.

A puszta létezés okán aztán sok mindenki bűnössé nyilvánítható és elpusztítható: a paraszt, mert elfogadja az állam által kiosztott földet (Fényes Ösvény); a városi, mert kereskedik (Vörös Khmer); a munkás, mert a Springern-konszernnél dolgozik (RAF); a francia, mert Korzikán él (FLNC); az amerikai polgár, mert az USA-ban született vagy ott él (Al-Khaida), és így tovább. A másik szerint a gyilkosságoknak mozgósító ereje van. Ha az első elv az erőszak általános lehetőségét tartalmazza, ez a célját fogalmazza meg. A terrorista ugyanis nem vaktában és nem céltalanul öl. Ő egy olyan reménytelen helyzet harcosának definiálja magát, amelyen már csak a halál döbbenete változtathat. Öl, hogy felrázzon; gyilkol, hogy változást érjen el. Egy terrorizmuskutató így ír erről: „A terrorizmust gyakran esztelen, értelmetlen és irracionális erőszakként írják le. Ha eltekintünk néhány komplett elmebajos cselekedetétől, akkor azt láthatjuk, hogy a terrorizmus ritkán esztelen és irracionális. […] Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a terrorizmus eszköz egy cél eléréséhez, és nem maga a cél. […] A terrorizmus célja nem a tömeggyilkosság. A terrorista nem azt akarja, hogy sok ember haljon meg, hanem azt, hogy sok ember figyeljen és hallgasson rá.” (Jenkins 1975: 15.)

A terrorizmus szimbolikus jellege

Éppen ez a terrorista cselekedetek második vonása, nevezetesen a terrorista akciók szimbolikus jellege. A terrorista nem hadászatilag fontos bázisokat támad meg, de legalábbis nem törekszik a megtámadott hatalom anyagi-technikai bázisának megsemmisítésére, mint ahogyan teszik ezt az államok közötti háborúk reguláris hadseregei. Ehhez ugyanis nincs ereje, sem fegyverzete, sem serege, sem agyagi bázisa, sem utánpótlása. A terrorista szimbólumokat támad meg. Általában az emberi életet mint olyat: a terroristák emberrablásokat követnek el és túszokat szednek, bombákat robbantanak és mészárlásokat rendeznek. Vagyis újra és újra kinyilvánítják, hogy az ember egyik legféltettebb kincse számukra semmi.

Politikusokat és más ismert személyiségeket ölnek meg (II. Miklós cár, Sándor király, Indira Gandhi, Aldo Moro, Olof Palme és még sokan mások). A terroristák ezt nevezik „minőségi” halálnak, mert a terror célpontja ilyenkor nem véletlenül adódik, hanem tudatosan kiválasztott személy. Kitüntetett létesítményeket igyekeznek hatalmukba keríteni és lerombolni: követségeket, laktanyákat, templomokat, bankokat, közigazgatási épületeket, iskolákat stb. Ezek a létesítmények a támadott társadalmi-politikai rendszer életének és működésének centrális helyei. Hadászatilag általában jelentéktelenek, ezért nem is nagyon védik őket, annál inkább van szimbolikus jelentőségük: értékeket, eszméket, szokásokat, érzelmeket, törekvéseket testesítenek meg. Tárgyiasult létük okán a terrorizmus számára is elérhetőek: meggyalázásuk és megsemmisítésük félelmet kelt, bizonytalanságot szül, a romboló tettnek pedig politikai ereje és súlya van. Üzenete aligha félreérthető.

Az akciók tehát szimbolikus értékű agressziók, amelyek a közvetlen áldozatoknál nagyobb célpont ellen irányulnak: a támadások túlmutatnak az áldozatok közvetlen körén, és az egész társadalom számára küldenek üzenetet. A terrorizmust elsősorban az különbözteti meg a háborútól és a bűnözéstől, hogy bár ugyanúgy erőszakkal operál, az szimbolikus értékű, és nem a megsemmisítés vagy a szerzés eszköze. A terroristák erőszakot celebrálnak a kommunikáció érdekében. Ez az a szempont, ami valóban megkülönbözteti a szervezett erőszak többi formájától; ezért a továbbiakban a terrorizmust politikai vagy vallási indíttatású, nem állami szintű szervezetek olyan kommunikációs aktusának fogom tekinteni, ami szimbolikus értékű agresszióval operál.

Az ellenséges katona nem azért ölhető meg, mert erkölcsileg bűnös, hanem mert veszélyt jelent a háborús cél elérése szempontjából, és esetleges megölése nem büntetés, hanem a háború céljától - az ellenség hadseregének legyőzésétol - elválaszthatatlan eshetőség. Hasonlóképpen a foglyul ejtett ellenséges katona őrizetben tartása sem a büntetéssel, hanem kizárólag azzal a céllal igazolható, hogy az illető ne tudjon ismét csatlakozni az ellenséges hadsereghez, és csak addig igazolható, amíg a háború véget nem ért, amíg tartani lehet újbóli harcba állásától. Ezzel szemben a bűnözőkkel kapcsolatban elfogadhatatlannak tartjuk, ha a hatóság képviselői intézkedés közben megölik őket (kivéve, ha ez más életek megvédése céljából történik).

Terrorista Tv reklám

A terroristák taktikája lényegében kivédhetetlen, mivel a szabad médiában piaci verseny uralkodik, és a médiaipar egyik szereplője sem engedheti meg magának, hogy ne vegyen tudomást a terroristák által rendezett drámákról. Így olyan témák kerülnek reflektorfénybe, melyek korábban nem léteztek a média „valóságában”, illetve a hivatalos politika részéről száműzve voltak onnan. George Habbász, a radikális PFLP vezetője azt mondta erről: „Sokkal többre megyünk, ha eltérítünk egy gépet, mintha csatában megölnénk száz izraelit. A világ közvéleménye évtizedeken át nem foglalt állást sem a palesztinok mellett, sem ellenük, ügyet sem vetettek ránk. Most legalább beszélnek rólunk.”13 Habár a támadások fizikai valójukban nem jelentenek komoly veszélyt egy ország számára (az egyetlen kivétel eddig szeptember 11. volt), behatolnak annak a valóság leírására és fenntartására szolgáló szimbolikus terébe. A terrorizmus elsődleges célpontja nem a véletlenszerűen kiválasztott áldozat, hanem maga a média.

Összefoglalva, jó okunk van ragaszkodni ahhoz az erkölcsi ítéletünkhöz, hogy a terrorcselekmények elkövetői nem hadviselők, hanem bűnözők - igaz, tetteik mozgatórugója rendszerint nem a nyereségvágy, a kegyetlenség vagy valami más efféle, amiket legtöbbször a közönséges bűncselekményekhez társítunk, hanem tipikusan valamilyen politikai indíték. Márpedig ha az állam fenntartja magának a jogot, hogy a "háború" ideje alatt úgy bánjék a terroristákkal, mint hadviselőkkel - megölhesse, az ellenségeskedés idejére tárgyalás nélkül őrizetbe vehesse őket -, akkor a háború után is meg kell adnia számukra a hadviselők erkölcsi státusát. A hadijog alkalmazása nemcsak a jogállami normák, hanem a terrorizmusról való gondolkodásunk tekintetében is abszurd következtetésekhez vezet. A terrorizmus ellen természetesen küzdeni kell, de ennek nem a háború a megfelelő formája.